Ma egyik anyuka felhívta a figyelmemet arra, hogy van itt ez a lehetőség, küldjük el milyen érzés volt megtudni a szontyi diagnózist anno, hátha sokat segít az új anyukáknak. Még most is zakatol a szívem, hogy ilyet olvasok!!
Milyen érzés????? Dühös voltam, nem akartam tartozni semmilyen egyesülethez, nem akartam senkivel felvenni a kapcsolatot, aki majd azt várja, hogy sírjak a vállán és úgy gondoltam, hogy a PÉKÁRU az a kakóscsiga!!! Ilyen érzés volt. Olyan, hogy hagyjanak elmenni a kórházból, hadd vigyem haza a lányomat. Úgy gondoltam, hogy van egy mázsás súlyom, amit fölveszek egy marha nagy levegővel és kiguvadt szemekkel viszek addig, amíg vinnem kell!!! EL A KEZEKKEL!!
Soha nem sírtam, soha nem kívántam más efféle gyerek vagy szülő társaságát. Mindent tudni akartam és mindent megadni a lányomnak, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lehet. A napnak éltünk és élek ma is. Jobban bántott, mikor 5 lukat szúrtak belé, mert nem találtak vénát.
Azóta persze csillapodtak a kedélyek, elfogadom a helyzetet, tudomásul veszem, hogy létezik a PKU. Hajlandó vagyok beszélni más szülőkkel és PKU-sokkal, de NEM arról, hogy milyen érzés.
Pl.: Most nekem milyen érzés, hogy nem cseréltem olajat és a húsnak bécsi fánk szaga van?? Na, az rossz érzés.......................................
Nos, feltehetően ezt az irományomat úgy sem publikálta volna senki, de jól esett leírni. Hihetetlen ez a hierarchia, hogy csodálatomat kéne kifejeznem azoknak, akik 30 évvel ezelőtt születtek és nem ettek ilyeneket. Mindig ezt hallom, már kijön a könyökömön!!! És akkor mi van??!! Nem is fizettek ki olyan mocskos sok pénzt minden elérhető sz..ra, amiből ma bizniszt lehet csinálni. Nem vagyok benne biztos, hogy sok mindenről lemaradtak...
2 megjegyzés:
Nem fogod elhinni, nekem - kicsit - megkönnyebbülést. Hogy az addigi problémáinknak megvan a gyökere, és nem én vagyok az a pocsék anya, akinek kiismerhetetlen okból kifolyólag éhenhal kezében a gyereke.
Aztán rémület: későn vagyunk már? Mi történhetett másfél hónap alatt a kicsivel.
Aztán düh: berontunk a férjemmel és laposra verünk mindenkit- főleg az orvosokat és kiemelten a főorvost - a kaposvári kórházban akik úgy gondolták, hogy az ismétlő szűrőpapírt ráérnek hetekkel később visszaküldeni, viszont a gyerekjólétet azonnal riasztani kell mert veszélyeztetve van nálunk a kislány.
Aztán a szívfacsaró érzés, keressük a megoldási lehetőségeket: hogyan is fogjuk megoldani, kell egy kert, sok jóbarát, egy hatalmas konyha és egy idomított kislány aki csak tőlünk fogad el ételt.
Aztán az ima: kérlek Szűz Mária add meg, add meg a lehetőséget a halra, tejre, kenyérre úgy ahogy a TE fiadnak is.
Aztán a megkönnyebbülés: nem kell diétázni. Szerencse a szerencsétlenségben.
Kedves "Névtelen"
Mostanában született a baba? Hallottam egy kaposvári babáról :) SZóval nem PKU ezek szerint? Istenem te el sem hiszed MENNYIRE DE MENNYIRE EGYSZERŰ az egész már ennyi idő után. Annyira sajnálom, hogy az anyáknak ezen keresztül kell menni és a saját bőrükön kell megtapasztalni, hogy a PKU nem ennyire komplikált. Semmi idomítás, semmi nagy kert. Zöldséges és információ :) Ezek szerint sosem fogod már megtudni :) Semmi de SEMMI különbség. Lett volna egy pici tündéri vega babád. :) Köszönöm, hogy írtál :)
Megjegyzés küldése