Arra gondoltam, mert hál'Istennek vannak olyan órák a nap folyamán, mikor megtehetek ilyesmit, hogy elég rendhagyó blogíró lehetek. A legtöbb blog tiszta életöröm, pozitív kisugárzás miegymás, vagy akárhogy is, de egy ponton van benne valami óriási katarzisélmény. Olyasmi lehet az, mint amit én érzek, mikor mindkét gyerekhez beosonkodva látom, hogy édesen alszanak. Na, az nekem egy marha nagy katarzis.
Vagy, mikor, mint az újszülött rácsodálkozik a jó magyar húszabáló agyam, hogy jézusom, de jó ez a tavaszi tekercs, mikor beleharapsz és kibuggyannak a színes zöldségek. (Ma is megcsináltam és mondhatom nem lett rosszabb egy szálat sem!)
Szóval az én blogom olyan jóféle, nyers munka, de nem baj, mert lényegében magamnak eresztem le a fáradt olajat.
Egyik kedves anyuka, jóformán az egyetlen, akit közel érzek magamhoz, egyszer ajánlott egy blogot, az egyik közkedvelt anyuka irományát. Abból is egy cikket, amiben a PKU-s kislánya arra kérte, hogy a lábaival is ölelje át. Kedves bejegyzés volt valóban, meg is rettentett, hogy ilyen mélységekbe kell majd nekem léteznem. Nyomasztott is, mert az én evilági, talán naív agyam annyira redukálta a PKU-t, hogy " A gyerekkel semmi gond, max. én vagyok lusta vagy béna főzni és sütni".
Tegnap este befeküdtem Zalán mellé és ő azt kérte, hogy ne csak a kezeit fogjam meg, hanem a lábait is öleljem át................................. Ő nem PKU-s....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése